Kurbli Filmklub: François Truffaut-Jules és Jim
Szabadka/2021.12.29
François Truffaut: Jules és Jim, francia filmdráma, 105 perc, 1962.
„Most fordul elő velem harmadszor, abban a hiszemben vágok bele egy filmbe, hogy csupa derű lesz, és csak menet közben veszem észre, hogy egy valami mentheti meg, a mélabú…” -François Truffaut
Catherine szerepében, Jeanne Moreau. Operatőr: Raoul Coutard.
Truffaut eredetileg azt tervezte, hogy a Jules és Jim, nem a harmadik, hanem az első mozifilmje lesz. „Ezt a filmet úgy próbáltam tető alá hozni, mintha már ősz öreg ember volnék, mintha a végére értem volna az életemnek.” – írja alig harminc évesen Truffaut. A film Henri-Pierre Roché első regényéből készült, amit a szerző egészen rendkívüli módon, hetvennégy évesen írt meg. A ponyvaregényes és képregényszerű, nosztalgikus látvánnyal felrajzolt tragikomikus melodráma egy vérbeli újhullámos alapfilm. „A szomorúság a túlzó idealizálást felváltó kiábrándulás, az illúzióvesztés szomorúsága. És az elvesztegetett időé is.
A jó két évtizedet átfogó történet nem előre halad, a jövőbe, hanem – mint a filmbeli gőzmozdony – hátrafelé, a múltba. A nosztalgikus múltidézést a kameramozgás is hangsúlyozza. A felvevőgép, amely Jules szobájában 360 fokos egészfordulattal pásztázza végig a helyiséget, már a film legelején sugallja az önmagába visszatérő kör képzetét.” (Ádám Péter) Les tourbillon de la vie – Az élet örvénye(?)– énekeli Catherine. (A történet 1914-ig nyúlik vissza!) „Visszafordíthatóság – meglehet, ez a legfőbb jellemzője a Catherine köré épített cselekmény idejének; nem csoda, hogy a visszafordítható időnek a homokóra a filmi szimbóluma. Az is az idő mozdulatlanságának képzetét erősíti, hogy a szereplők (a rendezői szándéknak megfelelően) nem öregszenek. …
Csak ennek az archaikus idő-fogalomnak a fényében érteni meg igazán, miért olyan nagy a filmben a játék szerepe. Jelmezek, grimaszolás, futóverseny, és főleg a két férfi kedvenc időtöltése, a dominó – a játék az egész filmen végigvonul. És mégis, olyan érzése van az embernek, mintha a filmben ez a meddő dominózás volna a felhőtlen boldogságnak, az élet beteljesülésének jelképe. Márpedig a játék, amelynek nincs semmi tétje, amely alkotni semmit sem alkot, és nem szolgál semmi tanulsággal, felfüggeszti az időt, elszigetelve a realitástól a pillanatot. A játék ideje a mechanikus ismétlődésé, az állandó újrakezdésé, nem pedig a fejlődésé, a tapasztalatszerzésé. A szereplők épp azért őrizhetik meg irreális fiatalságukat, mert bensőleg sem hagy nyomot rajtuk a múló idő.”
A film főszereplője, Catherine: Jim: „Mindig úgy beszélsz Catherine-ról, mintha királynő volna”. Jules: „De hát csakugyan királynő, Jim! Catherine nem különösebben szép, nem különösebben okos, őszintének sem őszinte, de minden porcikájában nő […]. Mindegyik férfi ilyen nőre vágyik. Vajon mért épp minket ajándékozott meg önmagával, amikor állandóan rengeteg férfi nyüzsgött körülötte? Mert mi mindig is úgy bántunk vele, mint egy királynővel.” Catherine démon és Madonna, anya és femme fatale egyszerre. Tragikus hős, igazi extrém lázadó, „aki szeretne új formát adni a szerelemnek, de végül elbukik.” A Jules és Jim végül Truffaut kórképe lesz, „látlelet, egy zsarnokian önző, szeretetre képtelen, szeszélyesen kiszámíthatatlan, kíméletlenül önközpontú és bosszúálló nő portréja.” – írja Ádám Péter. A film francia fogadtatása közepes. Németországban, Angliában, Belgiumban és Svédországban óriási siker. Olaszországban kis híján betiltják. Csak Alberto Moravia és Roberto Rossellini tiltakozására engedélyezik a vetítést. Truffaut barátai szuperlativuszokban áradoznak róla. Jean Renoir elismerő levelét Truffaut évekig őrzi majd a zakója belső zsebében: „a Jules és Jim olyan pontos ábrázolása a jelenkori francia társadalomnak, amilyenhez foghatót még nem láttam moziban.” 1914-ben dolgozza ki Sigmund Freud „a pszichoanalízisnek a modern társadalom (és tegyük hozzá: a Jules és Jim) megértéséhez nélkülözhetetlen alapfogalmát, a nárcizmust …”
Szász Csongor