Kurbli Filmklub: Roberto Rossellini- Róma, nyílt város

Szabadka/2021.09.15.

Roberto Rossellini: Róma, nyílt város (Roma, cittá aperta)Fekete-fehér olasz háborús filmdráma, 1945, 100 p.

A film a II. világháború után éledező Európa egyik első mesterműve, forgatókönyve az olasz földalatti harc idején íródott. 1943–44 telén járunk a nácik által megszállt Rómában, melyet az újonnan kikiáltott Salò-i Köztársaság részeként a németek irányítanak.

A Róma, nyílt város Rossellini neorealista korszakának nyitódarabja, amelyet a legjobb forgatókönyv kategóriában Oscar-díjra is jelöltek. 1946-ban megkapta Cannes-ban a Nemzetközi Filmfesztivál Nagydíját. Rossellini mellett a forgatókönyvírók a fiatal Federico Fellini és Sergio Amidei. “A környezet erkölcsi vonatkozásai problémátlanok voltak. A háború szilárd erkölcsi támpontot nyújtott.” (KAB) A Rossellini kapcsán megkerülhetetlen moralizáló álláspontot ez a történelmi környezet szülte. „A film frissessége, spontaneitása, újszerűsége abból a világos állásfoglalásból adódott, amely Rossellinit és munkatársait (…) arra készteti, hogy azonosuljanak azzal, amit azokban a hónapokban milliónyi olasz együttesen élt át”. (Carlo Lizzani, olasz filmtörténész) Az osztrák dezertőrt Tolnay Ákos magyar író, újságíró játssza. Szerepét a valóság ihlette, hiszen az olasz ellenállás támogatójaként, maga is börtönbe került a megszállás idején. A mélyen humanista Rossellini, a neorealizmust a modernizmussal összekötő kulcsfigura: „Az én neorealizmusom nem más, mint morális állásfoglalás, amit talán az alábbi szavakkal lehetne a legpontosabban kifejezni: felebaráti szeretet.”

Egy jelenet felplánozása Rossellini szerint: „van egy szereplő valahol, és elhelyezkedésének köszönhetően felfedezzük a környezetet, amely őt körülveszi.” Neorealizmus első filmjei 1942–43 táján, a hadszíntérré változó Itáliában játszódnak (Blasetti: Úti kaland, Visconti: Megszállottság, De Sica: A gyermekek figyelnek bennünket). A filmesek az amerikai hadseregtől kapott »könnyű kamerákkal« készítették felvételeiket és „elsajátították azt a természetes, közvetlen elbeszélésmódot, amelytől a konvencionálissá merevedett műtermi forgatási gyakorlat addig elzárta őket.” (Schubert Gusztáv) „….a felszabadulás pedig megteremtette azokat a politikai-gazdasági feltételeket, melyek lehetővé tették a fölhalmozott művészi energiák hasznosítását.”

A neorealizmus csúcsidőszaka: 1945: Rossellini: Róma nyílt város; 1946: De Sica: Fiúk a rács mögött; Rossellini: Paisa; 1947: Zampa: Nehéz évek; De Santis: Tragikus hajsza; 1948: Visconti: Vihar előtt; De Sica: Biciklitolvajok; Rossellini: Németország nulla év. Az irányzat képviselői szabadulni próbálnak a fasiszta ideológiától, elutasítják a Mussolini-éra alatt divatba jött „fehér telefonos” vígjátékokat. Valós problémákról és élethelyzetekről, és hiteles hétköznapi figurákról, amatőr szereplőkkel külső helyszíneken játszódó, dokumentarista érzékenységgel ábrázolt filmeket készítenek. A kameramozgás felszabadítása és a karakterek nyersesége, újfajta hitelű történetmesélést produkál. A szituatív helyzetekben a hősöket a szociológiai környezetük véletlenszerűen aktiválja, ami kifejezi az egyén védtelenségét a sorsával szemben. A mélységi komponálás és az összefüggő dokumentumértékű hangkörnyezet segíti a térszervezést és alátámasztja a hős kényszerű cselekedeteit. A létbizonytalanságba került hősök szemlélete tragikus. Ezek a filmek hatalmas érzelmi intenzitással, társadalmi összefogásra és megbékélésre szólítottak fel. A probléma centrikus elbeszélés során a filmkép előterében elhelyezkedő ember és a kép háttérkörnyezete között megszűnik a hierarchia. A hőst a környezete determinálja. „A jelentések legnagyobb részét a társadalmi-kulturális környezet hordozza.” (KAB) A stílusirányzat 50-es évektől induló átalakulásának, majd megszűnésének politikai és művészi okai voltak. „A rendezőknek rehabilitálniuk kellett a fantáziát, a mesét, a metaforikus stílust.” A neorealista módszer „alkalmatlannak bizonyult a rejtettebb, összetettebb társadalmi-egyéni problémák megragadására”, ezért a poszt-neorealizmusban már a személyre szabottabb, pszichologizálóbb problémafelvetés és karakterábrázolás kerül fókuszba, nem a szociális állapotok hiteles leírása és a morális igazságok felmutatása hangsúlyos, hanem „a felszínről újra a mélybe húzódó »emberi lényeg« keresése kezdődik el.” (Carlo Lizzani)