Kurbli Filmklub: Marcel Carné-Mire megvirrad

Szeptember elsejével, visszaköltöztünk a Centar/Központ épületébe, hogy szerda esténként bekuckozva élvezzük az őszt. Szeptember 8-án megrendezett Kurbli filmvetítés, jó alkalom arra, hogy Trauner Sándorra emlékezzünk és megismerkedjünk a világhírű díszlettervező munkásságával.

Szabadka

Marcel Carné-Mire megvirrad (Le Jour se Léve), 1939.

A francia lírai realizmusban „nem a sors ölt testet hanem az arc kap sorsot” (Bazin).

Sokak szerint a világ, a francia újhullámig, azaz kb., a hatvanas évekig úgy látta Párizst, ahogyan azt Trauner Sándor megalkotta.

1906. szeptember 3-án született Trauner Sándor, azaz Alexandre Trauner magyar származású francia festőművész, grafikus, jelmeztervező, Oscar-díjas díszlettervező. Dolgozott többek között Orson Welles, Billy Wilder és Fred Zinnemann felkérésére. Háromszor nyerte el a francia filmművészet legnagyobb elismerését, a César-díjat és ő építette a Mire megvirrad című, francia lírai realista film városát.

A film 1939-ben pár hónappal a háború kitörése előtt jelent meg a mozikban. Marcel Carné az egyik leghíresebb francia filmrendező, hazájában úgyszólván nemzeti intézmény, akiről a Párizs melletti Saint-Michel-sur-Orge-ban még életében teret neveznek el. Rejtőzködő rendezőnek tartották és ez az elfojtott, titkolt vagy leplezett személyiség Carné több hősénél is jól érzékelhető, ami jellemzően negatív irányba bonyolítja a figurák sorsának alakulását. Carné legfontosabb alkotásait Jacques Prévert forgatókönyvíróval közösen készítették. A két alkotó jól kiegészítette egymást. „Prévert ösztönös volt, Carné racionális, Prévert nagyvonalúbb, őszintébb, Carné fegyelmezettebb, visszafogottabb. Prévert derűsebb, játékosabb, Carné borúlátóbb, sötétebb.” (Ádám Péter) „Carné arra ébresztette rá Prévert-t, hogy a társadalom által ránk erőszakolt maszkok hogyan segítik elrejteni az elfojtott ösztönöket, Prévert abban segített Carné-nak, hogy formába öntse tulajdon frusztrációit…” (Edward Baron Turk).

A filmtörténet Carné háború előtti filmjeit a „réalisme poétique”, a költői realizmus kategóriájába sorolja, pedig Ádám Péter szerint, ezek a filmek inkább a valósághű ábrázolástól elvontabb, “álomszerű allegóriák, megannyi jelképpé stilizált életúttal, típussal, figurával. …van valami reményvesztettség, kiúttalanság-érzés ezekben a tragikus és a – szó elvont és konkrét jelentésében egyformán – sötét filmekben, amelyek nem egy szempontból már a háború utáni olasz neorealizmust előlegezik.”

„A Mire megvirrad egyetlen napba sűrített racine-i sorstragédia…”, ahol „a boldog szerelem csak álom, a nő pedig csak eszköze a végzet beteljesülésének”, ahol a visszafogott – sokszor belül a forrongó lélekben zajló – cselekmény mozdulatlansága még jobban kiélezi a drámai hangulatot. „Itt bukkan fel először a »belső monológ« a mozivásznon, a sokat emlegetett áttűnésekkel és visszapergetésekkel. A film legerőteljesebb jelképe a magában álló magas bérház »Trauner Sándor díszlete«, a maga vertikalitásával, amely úgy magasodik, groteszken és nyugtalanítón, a szomszédos házak fölé, mintha a sors viharainak volna villámhárítója.” És a főhős bezártságélményének börtöne és magányának megtestesítője.

“A Mire megvirrad az illúziók elvesztésének filmje; a főhős azért menekül a halálba, mert képtelen megszabadulni a szűzies tisztaság és ártatlanság utáni banális vágy rögeszméjétől.”

A Mire megvirrad-ban az épület előtt összegyűlők, az épületben játszódó eseményeket „szorongó kíváncsisággal és aggodalommal figyelik”, és a nyárspolgárok és munkásnép alkotta utcai tömeg magatartásában a háború előtt álló Franciaország bizonytalanságát és aggodalmát is felfedezhetjük. A francia lírai realizmus stíluskorszaka 1934-től, azaz a Népfront sikereitől az 1939-ben elkezdődő II. világháborúig tart. André Bazin szerint egymástól nem elválasztható a poézis és a realizmus, „mivel pontos valóságábrázolásról soha nem lehet beszélni úgy, hogy figyelmen kívül hagynánk a valóság (környezet, téma, alkotó, néző) poétikai tartalékait, és semmilyen film vagy technika nem tud költői minőséget elérni, ha nem megvalósítója legalább bizonyos mértékét a realizmusnak.” Bazin éppen Marcel Carné: Mire megvirrad című filmjében „találta meg a társadalmi környezetet bemutatva »poézisre« képes és a társadalmi körülményeket egyenesen »metafizikai« síkra emelő filmművészet mesterpéldáját.” (Kovács Ákos) A műfaj főbb alkotói Jean Renoir, Julien Duvivier, Marcel Carné és Jean Grémillon, „előszeretettel helyezi el a filmek cselekményét az alsóbb rétegek társadalmi valóságába, s ily módon hoznak szóba problematikus társadalmi szituációkat.”

Az expresszionizmus és a film noir között korban elhelyezhető lírai realizmus a „szenvedés esztétikáját” és a „kín fenomenológiáját” nyújtja, állítja Ginette Vincendeau. Ez az elmélet jól rámutat arra, hogy a két filmtörténeti korszak individuális szenvedésábrázolásai között a társadalmilag érzékenyebb, pontosabb és józanabb ihletettségű francia lírai realizmus, a harmincas években egyensúlyt tudott teremteni „a pszichologizáló német szürrealizmus és a formai játékok temetőjévé váló angolszász film noir” között.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *