Kurbli Filmklub: Luis Buñuel Portoles-Aranykor

Szeptember 1-el, visszatérünk a Centar/Központba, hogy kuckózással indítsuk az őszt… Egy kis klasszikus jöhet?
Luis Buñuel: Aranykor, francia filmdráma, 60 perc, 1930

Szabadka/2021.09.01.

Luis Buñuel Portoles-Aranykor (L’ âge d’or), 1930.

„…a szürrealizmus, tisztán lélektani automatizmus, mellyel a gondolat valódi működését akarjuk kifejezni, …függetlenül minden értelmi ellenőrzéstől és minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől. Az álmok igazabb világunkat, őszintébb énünket jelentik.” (André Breton: Szürrealista kiáltvány, 1924.)

„A cselekmény egy tudatos pszichikai automatizmus eredménye, ám nem egy álmot próbál meg elmesélni, annak ellenére, hogy az álmok mechanizmusából sokat profitál.” (Buñuel)

A szürrealista etika szellemében a filmnek botrányt kell okoznia. A második szürrealista filmként számon tartott Aranykor olyan botrányt keltett, hogy Franciaországban 1930. december 10-én betiltották és ötven évig nem vetíthették nyilvánosan.

  •  A film eredetileg az Andalúziai kutya (Buñuel és Salvador Dalí közös alkotása) folytatása amely valószínűsíthetően „Az elmés nemes Don Quijote de La Mancha” címen megjelent, Cervantes-regény soraira utal. Itt az aranykort nem az arany szeretete, hanem a magántulajdon hiánya miatt nevezték így. „Ebben az időben az emberek úgy éltek, hogy nem ismerték ezt a két szót: az enyém és a tiéd. (…) Érdemes még megjegyezni, hogy a spanyol kultúra két nagy korszakát Aranyszázad (Siglo de Oro, 1580–1680) és Ezüstkor (Edad de Plata, 1898–1936) néven tartják számon. Ez utóbbi időszakra esnek azok az évek is, amikor a három zseni, García Lorca, Dalí és Buñuel, az úgynevezett „27-es generáció” nagyjai a Residencia de Estudiantes növendékeként barátságot kötnek egymással – az ott eltöltött évek ötleteit közös szellemi tulajdonnak tekintették…” (Szabó Z. Pál)
 

 Az Aranykor szerelmesei a gátlásaiktól felszabadultan adják át magukat titkolt vágyaiknak, amíg a társadalmi normák és erkölcsi törvények elszakítják őket egymástól. „Számomra – elsősorban – az őrült szerelemről szól ez a film, mely egymás felé vonz két embert, bármilyenek is a körülmények, egy nőt és egy férfit, akik sohasem lehetnek egymáséi” (Buñuel)Sigmund Freud rámutatott az emberek ébren töltött állapotai során, a bennük feszülő elfojtások álmok általi öngyógyítására. Az agyunk asszociatív működése során, a vizionált álomképek felismerhetőek a szürrealista filmképek egymásutániságában. De „míg a szürrealista stílusirányzat képviselői a tudatalatti felszabadítására törekedtek, addig a neves doktor a felettes én ösztön én feletti hatalmának a megerősítését kívánta elérni a pszichoanalízis segítségével. (…) A képek lázálomszerű erőszakossága, a vágy irracionális kitörése és a szürrealizmusban lényeges lázadás eszméjéhez kapcsolódó kegyetlenség-amit az elfojtott ártatlanság vált ki- az ösztönös, nyers állapotban lévő szürrealizmust mutatja. (…) Egybe folytak a valós és stilizált formák, és a film megteremtette az önkifejezés reális és spirituális egységének lehetőségét. A mozgókép kiszakította a létezés valós törvényeiből a „barlangba egyidejűleg befelé tartó, és onnan kitörni szándékozó individuumot.” (Surányi András filmrendező)„A művészet hadi gépezet a vágy szolgálatában, amikor a vágy a valóság elvének felsőbbsége ellen harcol.” (Salvador Dalí)„Ez lesz az a kísérlet, ahol előtérbe kerül a látvány, ami megkísérli felszabadítani a látványosság készen vett fogalmát, de nem a látás vagy a hallás, hanem a szellem számára.” (Antonin Artaud a montázsról)Buñuelék a filmtrükkök és a filmnyelv tudatos alkalmazásával, azaz „intellektualizmusukkal mindent elrontottak.” (Ado Kyrou)„A szürrealista hagyományba sorolt filmművészek (Buñuel, Dullac, Man Ray, Maya Deren, Kenneth Anger, Gregory Makropoulos, Sidney Peterson, James Broughton, Jack Smith, a korai Brakhage és Ken Jacobs) filmképei ábrázoló jellegűek, filmjeik hatása a sokkra, a felforgatásra, a botrányra, a megdöbbentő kompozíciókra épül: ezért elengedhetetlen számukra, hogy filmjeik formai alapja a narratív film formájához kapcsolódjon.” (Lichter Péter)