Szabadka/2025.04.23.
Lars Von Trier: Antikrisztus (Antichrist), 2009, dán pszichológiai thriller-horror, 108 perc
A Cannes-i Filmfesztiválon több néző is elhagyta a vetítést és legalább négyen elájultak. A sajtótájékoztatón von Trier kijelentette, hogy a filmet nem a közönségnek, hanem saját depressziója elleni terápiának szánta. A rendező szerint a film nem más, mint egy álom, amely félelmekről szól, és jelenetei szimbólumok, hasonlóan az álomképekhez.
A szerzői szemléletű európai art house filmművészet részének tekinthető, megosztó és felháborodott véleményeket kiváltó Antikrisztus a skandináv filmkultúra sötét, pszichológiai mélységekkel teli hagyományát idézi meg, amelyben a természet, az emberi lélek és az egzisztenciális kérdések központi szerepet kapnak. Bergman lélektani drámái mellett von Trier művészetében felfedezhetőek a német expresszionizmus vagy az olasz giallo műfaji sajátosságai, amelyek szintén a krimi, thriller, horror és pszichológiai dráma elemeit vegyítik.
Erdei Tamás az Apertúra folyóiratban kiemeli, hogy a filmben megjelenő látomásjelenetek nem csupán biblikus örökségként értelmezhetők, hanem a démonhorror és más műfajok apokalipszis-tematikájának részeként.
Köllő Kata a Filmtett kritikájában „filozofikus horrorként” jellemzi a filmet. Rámutat, hogy a film szerkezete – négy fejezet, egy prológus és egy epilógus – a gyász, fájdalom és kétségbeesés sátáni (szent)háromsága köré szerveződik.
Hancsók Barnabás a Filmtekercs lapjain a film brutalitás és naturalisztikus ábrázolásait, az Antikrisztusban uralkodó „fullasztó, már-már tapintható csendet” ecseteli.
Nagy V. Gergő a Revizorban Lars von Triert „az európai művészfilm újdonat prófétájának” nevezi. Az Antikrisztust öncélú provokációnak és extravagáns kísérletnek véli, amelyben az ellentétekből fakadó feszültség a központi mozgatórugó.
A The Guardian 2025. áprilisi cikke szerint a „Breaking Darkness” című kiállítás kurátora, Helene Nyborg Bay hangsúlyozza a rendező filmjeinek érzelmi rezonanciáját és kortárs relevanciáját, miközben a film kritikus nőábrázolását hangsúlyozza.
Lars von Trier alkotása nemcsak a modern európai művészfilm egyik vitatott darabja, hanem pszichológiai, vallási és filmes tabuk határainak feszegetése.
David Jenkins – Little White Lies:
„Von Trier filmje nem horrorfilm a klasszikus értelemben, hanem inkább egy filozófiai traktátus, ami a természet, a szexualitás és a bűntudat kapcsolatát vizsgálja. A sokkoló képek nem öncélúak, hanem mélyen a lélek sebeit tükrözik.”
Jonathan Romney – Sight & Sound:
„Az Antikrisztus egy lidérces, személyes rémálom, amely túllép minden műfaji kereten. Ez von Trier legmélyebb és legintimebb vallomása, egyfajta ‘cinema confession’.”
Szász Csongor
