Kurbli Filmklub: Ulrich Seidl-Kánikula

Szabadka/2023.11.14.

Ulrich Seidl: Kánikula, 2001, osztrák filmdráma, 121 p.

Az olykor nézőt kínozó Michael (Funny Games) Haneke rendezőnél 10 évvel fiatalabb Seidl az osztrák társadalom deviáns jelenségeit és torz figuráit mutatja be. … tabukról forgat, tükröt tart, kritizál és szembesít

Saját szülőhelyének világáról mesél – társadalomtól elidegenedett vagy társadalom-idegen, magányba zárt átlagemberekről. Képmutató, beszűkült, falánk társadalmat mutat be. Stílusjegyei: szociografikus látásmód; fényképszerű, realista komponálás; a hosszan kitartott, mozdulatlan beállításokat vegyíti a kézikamerás követéssel; szereti a kamerába (vagy a kamera mellett álló rendezőre) bámuló, vele kommunikáló civileket, az ellenpontozó zenehasználatot … Ettől a munkától kezdve közösen írja filmjei forgatókönyv-vázlatait feleségével, Veronika Franzcal. De előtte még a Kánikula dokumentarista játékfilmjének óriási törzsanyagát, Seidl 20 évig gyűjtötte össze a valóságból. Amatőr, rögtönöző szereplői javarészt önmagukat alakítják. Az egymással – a hely (a stopposlány alakjában megszemélyesített) szellemében – lazán kapcsolódó epizódokból álló film törzsanyagát 80 óra alatt forgatta le. A Kánikula csak felszínesen szól a polgári miliőről: leginkább a sóvárgó szeretet filmje. Féltés, féltékenység, vágyakozás, kézzel-lábbal ragaszkodás és kapaszkodás, a sorsközösség vállalásának filmje. … A film »hősei« mizantrópok ugyan, de társat akarnak maguknak – állítja Simonyi Balázs.
Seidlt hideg fej, éles szem, brutális naturalizmus, könyörtelen ítélethozatal, megfellebbezhetetlen mizantrópiajellemzi – írja Schubert Gusztáv.
A sokkoló filmnél, a valóság csak rosszabb lehet. Filmjeim felelőssé teszik a nézőket. (Seidl)
Statisztikai átlagnyomorúság … polgárpukkasztó öngyűlölet … kényszeredett jelenkori bestiárium – kovácsy –

Az ilyen sokszereplős, mikrorealista, nyelvében, kifejezőeszközeiben szándékoltan szegény, történet nélküli, a véletlen dramaturgiájára épülő munkák a nagyvárosi ember, a tömegtársadalom létmódját próbálják leképezni. A Kánikula hősei egy minimum napszúrásos, stoppos tinédzser (Maria Hofstatter alakítja, aki fél évig járt elmegyógyintézetbe mentális sérülteket tanulmányozni.), aki kommersz kvízműsorok információ-szemetével traktálja a sztrádák mentén elhelyezett bevásárlóközpontok nyárspolgárságát vagy a nyugdíjas Herr Walter, aki kertészkedik és pincéjében már a 3-ik világháborúra készül, de nagy ritkán, elhunyt feleségére emlékezve, házvezetőnőjének fizet egy kis sztriptízért. Látunk még elvirágzott énektanárnőt, aki fanszőrzet igazítással készül a pásztorórára, kórosan féltékeny és agresszív fiatalembert, aki nem érti, miért nincs szerencséje a lányokkal, riasztóberendezésekkel házaló és másodállásban magánnyomozást vállaló ügynököt, egy fedél alatt élő elvált házaspárt … kész csoda, hogy nem ragadnak láncfűrészt, hogy nincs ámokfutás, súlyos testi sértés, csak megmérgeznek egy kutyát, megerőszakolnak egy bolond lányt, elcsattan pár pofon a diszkó előtt, s valakinek le kell tolnia a gatyáját és égő gyertyával a fenekében el kell énekelnie az osztrák himnuszt. … ők a mi embertársaink, kedves szomszédaink, a liftben, a buszon, a gangon, a boltban naponta látott ellenszenves figurák. Ezúttal – a kamera jóvoltából – bejutunk a lakásukba, kilessük a titkaikat … Ki-ki döntse el a maga tapasztalatai, mizantróp vagy filantróp érzületei alapján, mennyire életszerű ez így. (Bori Erzsébet)

Ulrich Seidl: Nincsenek morális problémáim, de tény, hogy a filmkészítési metódusom számos ilyen kérdést felvethet. … A kérdés az, hogy van-e bárki, aki megmondhatja, hogy ezt szabad filmeznem, ezt meg nem. … Pesszimista vagyok. De a pesszimisták hisznek, reménykednek egy méltósággal teli világban, s ez pozitív dolog. Az individuum magányossága társadalmunkban: ez az állandó témája filmjeimnek, de erről rosszallóan szólok, ennek nem így kéne lennie. Ha megnézzük az emberiség történelmét, nem könnyű hinni valamiben.

Szász Csongor