Kurbli Filmklub: Theo Angelopoulos-Odüsszeusz tekintete

Theo Angelopoulos-Odüsszeusz tekintete (To viemma tou Odyssea), 1995, görög háborús filmdráma, 169 perc

Újabb filozofikus erejű ’90-es évek életérzés! A Vándorszínészek és Az örökkévalóság és egy nap alkotójának monumentális Balkán tablója

Road movie a Balkán káoszában, ahol Odüsszeusz alteregója a filmrendező főhős, aki az első görög némafilmek elveszett kópiáit keresi, hogy meglelje a tudás alapjait jelentő „elveszett ártatlanság képeit”.

A Godard, Truffaut, Resnais vagy éppen Tarkovszkij nagy generációjához köthető Angelopoulosban megvan a filmnyelvet modernizáló Francia új hullám ihletettsége. 1975-ben a 28. Cannes-i Filmfesztiválon a Rendezők Kéthete részeként rendhagyó módon mutatták be a sokakat lenyűgözött Vándorszínészek-et. Angelopoulos ott a görög múltra reflektált. Az Odüsszeusz tekintete a görög-macedón Thesszalonikiből indul, majd Florinából Albánián át Macedóniába, Manastirba, Szkopjéba, Bulgárián át Romániába, Bukarestből Konstanzába jut, hogy a Vaskapun át fölfelé a Dunán visszatérjen a volt Jugoszláviába. A film eredeti nyelven beszélő, autentikus figurák szerepeltetésével, eredeti helyszíneken játszódik, egy kivétellel. Szarajevóba nem jutott be a stáb ezért Mostarban és Vukováron forgattak. „Ezeket a városokat még jobban lerombolták, mint Szarajevót, így jobban is látszik az, amit meg akartam mutatni: hogy az események bármely leegyszerűsítése hazugság.” (ANGELOPOULOS)

Intellektuális élmény a mából szemlélni a kelet-európai értelmiségi Angelopoulos modernista szerzőiségét. A film úgy hat, mint a merev szellemi felszínességből való ébredés tabula rasa-ja. Az Odüsszeusz tekintete, bármily furcsán is hangzik, elejtett morzsáiban megelőlegezi a napjainkban egyre divatosabb formáit a posztmodern hibrid stílusvegyületeknek – a kollektív emlékezet és a privát történelem táplálta aktuális képorgiáknak. Angelopoulos szembeötlően lassú, stilizált kamera-tekintetét higgadt, hideg patetikusság jellemzi, ahol a múltidézés lidérces nosztalgiába csap át. A szerző erkölcsi nyugtalansága mögötti idealista érzéki perspektívából kiérződik a köztudatból mára kiveszett altruista magatartás, miközben az elidegenedettség, a kiszolgáltatottság, a láthatatlanság vagy eltűnés és a magány motívumai sem hiányoznak a filmképletből. „Angelopoulosznál még létezik egyfajta közös tudás, mely átadható és megismerhető.” De nála a legerőteljesebb a képekbe vetett bizalom, állítja Galambos Attila. „A forma ad értelmet a tartalomnak”: archetipikus terek, díszletek a valóságból és autentikus jelmezek, rituálé, erőteljes kompozíciók. „Elveszett otthonosság”-ot árasztó naturalizmus keveredik hagyományőrző performanszok, ősi erőteljes metaforák és monumentális koreográfiák hullámaival. Az idő és térészlelés hipnotikussá válik. „Az emlékezés prousti folyamata ismétlődik kiválasztott, nem ismételhető és soha meg nem történt pillanatokban. … Ami megmaradt és talán leginkább tettenérhető a rendező műveiben, az az egész iránti vágy, a nagy történet összerakása és megtalálása.” (GALAMBOS)

Odüsszeusz szerepében a lengyel és román felmenőkkel rendelkező Harvey Keitel (pl. Kutyaszorítóban, A zongoralecke), továbbá a négy különböző szerepben is alakító Maia Morgenstern – ő Pénelopé, Kirké, Kalüpszó nimfa és Nauszikaá. És végül a Bergman filmekből ismerhető Erland Josephson alakítja a szarajevói archívum őrét.

„Nem az eposz leleményes Odüsszeusza utazik a filmben, hanem a trójai háború és a hosszú bolyongás kétszer tíz éve érlelte férfi, a legenda Ulyssese, aki újra tengerre száll. … A Manakisz testvérek útja volt ez, a Balkán első filmeseié, akik nem sokkal Lumière-ék után forgattak mozgóképeket e soknemzetiségű vidéken. … Angelopoulos filmjeiben sosem a nyugati fogyasztásra előcsócsált, prospektusból kivágott Görögországot látni, hanem a belső Balkánt, Dél-Európa északi tájait. … Ködös tájak, páragomolyba vesző tenger, hófödte pusztaság, … Az Angelopoulosra jellemző, extrémül hosszú beállítások nagy fegyelmet és koncentrációt követelnek a rendezőtől, a színésztől, az egész stábtól. Talán ennek köszönhető a lassan hömpölygő, álomszerű képek belső feszültsége, erős atmoszférája.” (Bori Erzsébet)

Szász Csongor