Kurbli Filmklub: Andrey Zvyagintsev-A visszatérés

Szabadka/2024.02.06.

Andrey Zvyagintsev A visszatérés (Возвращение), orosz családi dráma, 2003, 106 perc

A Kurbliban sokszor választunk olyan alkotást, ami a rendező debütáló műve, amolyan így jöttem mozi. Jelen esetben is erről van szó:

Zvyagintsev orosz családi drámákra specializálódott, ez ma már tisztán látható (Elena 2011, Szeretet nélkül 2017). A szeretetlen világok feltárója – a Leviatán direktebben rendszerkritikus politikai parabolája előtt –, legelőször a 2003-as A visszatérésben lépett nagyot és sokak szemében, kapásból az orosz új hullám élére került.

Zvyagintsev 35 mm-es filmre forgott mozijának lassan és hosszan leírt szimbolikus természeti képfolyamai, Tarkovszkijt megidéző artisztikusan komponált szuggesztív beállítások. Az alkalmatlan, eszköztelen családtagok bűneinek és bűnbe eséseinek kíméletlenül pontos analitikusa – Bergman után szabadon –, megteremti a hétköznapok drámáinak thrillerelemekkel hajszálvékonyra élezett misztériumát. Láttatja a családi kötelékek ártatlan lelkeinek, a másikban felfedezett poklát és az ebben a mérgező miliőben való lét, generációkon átívelő kártékonyságát – a szülői szeretetet hiába vágyó gyermekek nevelődésének katasztrofális spirálját. „A közöny, a szeretetlenség ugyanolyan gyerekbántalmazás, mint a verés, csak nehezebb tetten érni.” – írja Vajda Judit szerkesztő, filmes szakíró a Filmkultúra hasábjain.

A visszatérő férfi ismeretlen múltjából eredő titok-, majd hiánydramaturgiától még szenvtelenebb hatásúvá váló filmben, a rendezés gyermekeket érintő, már-már sértő közönye jól kifejezi a férj és apaképpel, no meg valami egészen mással is küzdő, primitív kapcsolatteremtési kísérleteivel rendre kudarcba fulladó, egyre elidegenítőbb társas létet teremtő és ezáltal egyre bűnösebbé és önkép-zavarodottá váló férfi, családi életre való totális alkalmatlanságát.

A feszes, kimért dramaturgiájú remekműben pszichológiai thriller és a road movie keveredik. Ahogyan az apa számára a gondoskodó szülő víziója a bántalmazástól való rettegéssé alakul, úgy válik a két fiú családi horgászkalandja az önfelfedezés és a mélyen gyökerező érzelmi befektetések lerombolásának hátterévé. A tehetetlenség lassú felismerése után, pedig végképp kimerül a férfiben meglévő csekély empatikus erő is. A helyette megjelenő erőszakélmény, már az apai tekintély abszolút vereségéről szól – bármily meglepő módon is következzék be, a tragédia elkerülhetetlen.

De van itt ebben a letisztult minimálban valami nyugtalanítóan feltűnő többlet is. A férfi által titkolt múltat (titokdramaturgia), a rendezés „már csak” szándékosan kitakarja (hiánydramaturgia), azaz olykor elég feltűnő tippeket osztogat és a jelenből sugall bizonyos múltra vonatkoztatható információakt. Ebből pedig afelé spekulálhatunk, hogy jó eséllyel felnőtt hősünk egy egyszerű katona vagy a hatalom egy szürke végrehajtója, akinek pont ezért van elcseszve az élete. Hiába indult ez a család anno nagy reménységekkel, a mára kialakult embertelen orosz rendszer okozta személyiségrongáló állapot okán, alapvetően kérdőjeleződik meg a családi élet elemi léte.

A férfi dupla kudarca hátborzongató, a film üzenete roppant kritikus. Mert az hagyján, hogy önhibájából családapaként és férjként megbukik valaki, de a férfi nemcsak a felesége iránt impotens, hanem a megmaradt embersége okán a kötelező feladatát is elrontja, kudarc. A film által e-képpen felrajzolt egyedi esetből, így vizionálható totális nemzethalál. Aki pedig erre a homályba vesző értelmezésre tévedne, a túlkapásait halmozó kegyetlen, felelőtlen és gyermeteg hatalom arcáról, és a marionett áldozatok áldozatairól elmélkedhetne inkább, mintsem egy apai ölelést követő tasli helyénvalóságának konyharealizmusáról …

Szász Csongor