Kurbli Filmklub: Werner Herzog-Nosferatu, az éjszaka fantomja
Szabadka/2022.09.13.
Werner Herzog-Nosferatu: Az éjszaka fantomja (Nosferatu: Phantom der Nacht), 1979, NSZK horror dráma, 107 perc
A film megtekintését, Jean-Luc Godard francia újhullám legendás rendezőjére való megemlékezéssel kezdődött… 91 éves korában, eutanázia útján örökre megpihent. https://444.hu/2022/09/13/elhunyt-jean-luc-godard
És akkor a Nosferatu-ról:
A filmek mindig tükröt állítanak. Így az emberiség története nem elválasztható a különböző filmművészeti korszakok témáitól, ember- és tájábrázolásaitól sem.
Az első világháború rémtetteinek nyomorúságos hatásai az emberi aljasságot és a megmagyarázhatatlan és legyőzhetetlen borzalmat hozta el a német társadalomban is. Ezzel összefüggésben a ’20-as években a német expresszionizmus óriási jelentőségű filmművészeti stíluskorszakot képezett. A testet öltött gyötrő és embertelen lelkiállapot játékfilmes megjelenítése a valósággal nem összeegyeztethető, halált hozó szörny lett. Megszületett a horror népszerű műfaja, mely emberre gyakorolt hatásának röviden összefoglalható lényege: az átlagos pszichózisban élő emberek amellett, hogy szeretnek borzongani (mert az intenzív izgalom megélése, felszabadítja félelmeiket és tudatalatti ösztönvilágukba zárt elfolytásaikat), hagyományosan történetekben gondolkodnak (emlékeznek), így az elképzelhetetlen a filmen mindig egy jól felépített dramaturgia részeként, a valóságba ágyazva, (nép)meseszerűen jelenik (jelenhet!) meg.
Werner Herzog Nosferatuja hűen követi az idén száz éves, eredeti átdolgozású F. W. Murnau expresszionista remekművét, de az 1922-es Bram Stoker adaptációhoz képest a német újfilm szenzibilis második generációjának vezéralakja, aki az emberi természet végleteinek kifejezője, a rémmese súlypontjait itt – Stoker és Murnau után – ismét máshová helyezi. A költői horror üzenete a második világháború traumájának aránylag távoli, de megmagyarázható hátterében, a német népet sújtó kollektív bűnösség szellemét hordozza. Az übermensch vámpír ebben a filmben neurotikus, szorongó emberi oldaláról mutatkozik meg. A lírai mesében a Klaus Kinski által megformált vérszívó humánus drámája jelentős, ahol a néplélek rejtélyes fantomjának hordozójaként is értelmezhető viselkedésű szörny, a hallhatatlanság átkát a szeretettelenség állapotának feladásával szünteti meg. Békés halála pedig a német lélek felszabadításának reményét hordozza.
Herzog szerzői üzenete viszont itt nem áll meg. Azzal, hogy horrortörténetében a vérszívólét továbbélését jelentő befejezést teremt, a kelet európát is egyre inkább „beárnyékoló,” kapitalista nyugati társadalomkép (és nem mellesleg az amerikai iparosított filmművészet németeket is meghódító klisés trendjei okozta művészeti veszteség) urbánus elfojtásaira is gyógyírt kínál a nagyérdemű közönség számára. Ezzel a felismeréssel pedig jól rímeltethető az ötvenes évek második felétől még népszerűbbé váló horror műfaját identifikáló Sven Hansen hangmérnök, 1956-os kritikája: „Hollywood és a pápa egy dologban megegyeznek: az ördög valóban létezik.”
Szász Csongor