Kurbli Filmklub: Andrej Tarkovszkij-Sztalker

Szabadka/2022.09.06

Andrej Tarkovszkij: Sztalker (Сталкер), 1979, orosz sci-fi dráma, 160p.

Sztalkereknek hívjuk azokat a határátlépő vándorokat, akik így vagy úgy, rendre elhagyják a biztonságos anyagi lét jelentette függőségeiket és életüket az ismeretlenebb szellemi szférák elmélyült vizsgálatára szánják. Akiket a keleti duális hitvilág humánus szentté váló, bölcsességre törekvő, kutatókként tisztel és akiknek, ha van nyugati megfelelője, akkor azok a társadalom peremén élő lenézett csövesek.

Tarantino Ponyvaregényében utal erre, mikor a két főszereplő gengszter vallásfilozófiai vitát folytat az isteni gondviselésről, miután csodával határos módon, nem lőtték őket szitává. A hitetlenkedő Vincent Vega használja lenézően a „csöves” kifejezést („Szóval úgy döntöttél, hogy csöves leszel?”), az átszellemült Julesra, aki azon töpreng, hogy felhagy a gengszterkedéssel és egy beláthatatlan spirituális útra indul.

 

Tarkovszkij misztikus, természetfilozófikus szemlélete és érzéki filmmnyelve határozottan eltér a nyugati nagy szerzők pl. Godard vagy Bergman vagy Ferreri transzcendensről fogalmazó filmes orientációjától. Ezekben a filmekben a hitüket vesztett, egójuk börtönébe zárt, szenvedő karakterek, csupán az értékelhetetlen „semmi”-t találják meg. Tarkovszkijnál viszont mindvégig jelen van egy mentális-spirituális dimenzió, amit a rendező, észlelésünk érzéki felkorbácsolásával, konkrét tapasztalássá alakít. „A Zóna nem időben előttünk, hanem térben mellettünk levő hely.” A Sztalkerben a mentális- és a valós utazás bravúros egybeolvasztásának lehetünk a tanúi. Tarkovszkij erőteljesen épít a nézőre, pontosabban a néző képzeletére. Felszabadítja a néző szellemét a hozott gondolatai alól. „Mindig azt hangoztatta, hogy a nézőknek »át kell élniük« a filmjeit, mielőtt megpróbálnák »megérteni« őket, és … közvetlenül a néző tudatalattijához szól, … az egyféle értelmezés lehetetlenné válik …” (Graham Petrie)

Andrerj Tarkovszkij az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb szerzője, az orosz hatalmi ideológiától mentesen alkotta meg filmköltészetét. Elutasítja az értelem kizárólagosságát és az ember szellemi lényének mélységeit kutatja. Később a nevével azonosították a művészi lelkiismeretet. Nála a film formája és tartalma tökéletesen kiegészítik egymást, más szóval filmjei audiovizuális világa és az elbeszélés jelentősége páratlan harmóniát alkotnak. Az erőteljesen szuggesztív összhatás pedig beindítja az ember egyedi kogníciójának aktusát.

A disztópikus jellegű Sztalker című kamaradrámában, a roppant lassú kameramozgatással felerősített „radikális folyamatosság” élménye azt szugerálja, hogy a koncentrált idő lineáris múlásának vagyunk tanúi. Tarkovszkij szavaival, átéljük „az idő szorítását.”

A természetfilozófikus Sztalker vakmerő művészeti koncepciója elsősorban nem a szórakoztatás, hanem az „erkölcsi és spirituális” kíváncsiság felébresztése.

Szász Csongor