Skip to content

Kurbli Filmklub: Roman Polanski-A lakó

Szabadka/2022.05.03.

Roman Polanski: A lakó (The Tenant /Le locataire), 1976, francia thriller, 125 perc.

Polanski lakástrilógiájának utolsó alkotása. Ugyanis A Lakó az 1965-ben rendezett Iszonyattal kezdődő (majd a Rosemary gyermekével folytatódó), lakás falai közé zárt, ott megbabonázott, szorongó magányos személyre építő thriller-modellt követi. 

Az Iszonyat főszereplője belga manikűröslány Londonban, A lakó hőse lengyel irodai alkalmazott Párizsban, de az Iszonyattól eltérően, A lakó Roland Topor 1964-es regényének adaptációja, amelyhez Polanski Philippe Sarde hangjegyeit felhasználva kreált finoman bekúszó, szuggesztív zenei aláfestést. A Párizs urbánus közegében játszódó pszichotikus történet lényeges üzenete: nagy gonddal válasszuk meg otthonunkat és szűkebb környezetünket, ha nem szeretnénk reménytelenül elmagányosodni és elidegenedni, majd belesodródni egy tárgyakra és személyekre kivetített idegen tárgyak, személyek és belső terek által generált és saját megbomló elménk által felnagyított rossz tudatspirálba – amire egyébként külső- vagy belső migránsként fokozottan hajlamosak vagyunk. Mert a körülöttünk lévő világ idegensége szörnyű titkokat és báránybőrbe bújt velejéig gonosz összeesküvőket rejt. 

 

 „Angyali képzetek kapaszkodói nélkül nem élünk meg, ugyanakkor ilyen-olyan démonaink is gyakran odafogódznak, sőt közülük a legmélyebben pokoliak rendre épp valami angyalinak a radikális kiforgatásában tűnnek ki.” (ARDAI)

Polanski rendezőként és színészként egyaránt brillírozik: előbbi minőségben alkotói attitűdjének legjavát sűríti a 126 perces játékidőbe, senki máséhoz nem hasonlító látásmódjának köszönhetően az A lakó művészi thriller, groteszk identitás-dráma és nyomasztó, szürrealista horrorfilm.” (NEMES)

Roman Polanski Trelkovsky szerepében

Az ismeretlen múltú belső terek sokat mesélő falaihoz, keretezett (film)képeihez vagy éppen ördögszekrényekhez köthető baljós művészi konstrukciók leltárát Ardai Zoltántól csentem: „Degas még az 1860-as évek végén festette meg azt a két-emberalakos, fenyegető sejtelmű képét, amelynek egyszerűen a Szobabelső (Intérieur) címet adta, és amely utókori nézetben erősen moziszerű, értsd: thriller-jelenetfotóhoz hasonlatos. Lakóterek szorongást keltő megjelenítésében az irodalom is nagy előmenetelt mutatott a 19. század folyamán, amikor a misztikus rémtörténet-szerzés jeleseit is felülmúlta néhány orosz realista, például Leszkov, akinél az imaginárius hatásmozzanatok szinte tettenérhetetlenül érvényesültek a józan elbeszélői tónuson és a leíró részek lakonizmusán át. Bizonyos dosztojevszkiji effektusokért Proust így lelkesedett: »Rogozsin komor, hosszú, magas és tágas háza, ahol a kereskedő megöli Nasztaszja Filippovnát… egy ház ilyen új és rettenetes szépsége, egy női arc ilyen új és vegyes szépsége – hát ez az«. A 20. század első felében a szobabelsőt mint egyik legsajátosabban kimérikus színteret nem is az expresszionizmus, hanem a két világháború közti, még mozgalmi jellegű szürrealizmus tüntette ki súlyozott figyelmével, akárcsak külön a szekrény motívumát. Bár García Lorca főként arról nevezetes, hogy a modernista költészetet a hispán föld népi kultúrájával nyitotta egybe, elsőrendű szürrealitás-érzékkel megverve, megáldva ő sem kerülhette el a labirint-központnak rémlő polgári szoba vizionárius élményét. 

 

Tanúsíthatja ezt kilenc sorpáros verse, a Suicidio is, amely egy városlakó fiatalember délelőtti öngyilkosságát elragadtatott áttörésnek mutatja valamiféle tükör mögötti, bűvös csarnoktérbe vagy folyosóra. A zárósorokkal a már elhagyott, az imént még fényfoltos alkóv mélyébe meredünk: »un gran chorro de sombra, / inundó la quimérica alcoba« – az ismert magyar fordításban (Tótfalusi Istvánnál) ez így szól: »a homály nagy sugárban / zuhogott a rejtelmes szobába«. Van valahol magántulajdonban Balthus-nak (született Klossowski) egy olyan festménye, amelyet 1954-ben – az absztraktizmus tetőzésére ügyet sem vetve, quattrocentós műgonddal – fejezett be, és amelynek már jóval előbb számos motivikus változata készült, mígnem a legerősebb változat immár méltán a következő címet kaphatta: A szoba. A kép egyik oldalán dúltan és aléltan – már holtszerűen – kiterült meztelen nő látható, a másik oldalon másvalaki, aki épp elhúzza a tömör függönyt az ablak elől, délutáni világosságot engedve az aktra: egy felejthetetlenül ádáz tartású-mozdulatú, sötét kislány.”

Szász Csongor

Leave a Reply

Your email address will not be published.