Skip to content

Kurbli Filmklub: Rainer Werner Fassbinder-A vendégmunkás

Szabadka/2022.03.08.

Rainer Werner Fassbinder: A vendégmunkás (Katzelmacher) 1969, NSZK filmdráma, 88 perc.

„A színészi játék és a párbeszédek valamilyen különös harmóniát alkotnak ezekben a filmekben. …, s komolyan vesszük ezerszer elmondott mondatainkat.” (ZALÁN)

A háború utáni német kultúra egyik vezéralakja, a rendező, színész és Autor Fassbinder szerzői darabja, A vendégmunkás a máig élő német dráma kimagasló műve. A belőle készült film 9 nap alatt forgott le és óriási kritikai és közönségsikert aratott. Több jelentős díjat elnyert. Fassbinder hétköznapi, periférikus alakjait mély szociális, társadalomkritikai aspektusból szemléli. Fassbinder „hőmérő a kultúra fenekében” – jegyezte le találóan anno a Konkret folyóirat. „Ez ugyanis plasztikusan fejezi ki, hogy Fassbindernek mindenekelőtt a kultúra olyan rétegeihez van köze, olyan dolgokhoz és jelenségekhez, amelyekről nyíltan s főként mások előtt nem illik beszélni, amelyekről nem esik szó semmilyen magára adó társaságban; s kifejezi, hogy a kultúra alsó rétegeiben élőkhöz van köze, gengszterekhez, kurvákhoz, városba tévedt vidékiekhez, homoszexuálisokhoz, vendégmunkásokhoz, leszerelt légiósokhoz, takarítónőkhöz, … S lám, valahogy mégiscsak ezeknek az embereknek az életéből hüvelyezte ki, hogy mi is történik a világban, hogy mik az emberi boldogulás bennünk és körülöttünk levő gátjai; s hogy milyen képmutató az, ami a „magas” kultúrában zajlik. (ZALÁN)

 

Fassbinder színházi tevékenysége meghatározó hatást gyakorol filmrendezői munkásságára. Ekkor ismerkedik meg azokkal a művészekkel, színészekkel, akik a filmes csapatát alkotják. A Vendégmunkásban mindenekelőtt a szexuális és agresszív ösztönök játszanak – jegyzi meg egy kritikusa. A német bevándorlásról szóló filmek egyik korai darabja ez, ami a „kívülálló és idegen fenoménjével szembesíti nézőit.” (TURNACKER) Fassbinder egyik első filmrendezése a legformálisabb és legpuritánabb játékfilmje, mindössze három-négy beállítástípus kombinációjából áll. A díszletet fehér falak uralják, amit egy-egy tárgy némileg megtör, de a berendezés a legszükségesebbekre korlátozódik, „a világítás teljesen lapos, a színészek pedig bábokként mozognak és kifejezéstelenül beszélnek az élettelen terekben. … Fassbinder számára a ”mise en scene” és a képi stílus lecsupaszítása arra kell, hogy rendező és néző egyaránt kizárólag a szereplők viszonyaira koncentrálhasson.” (STŐHR) Fassbinder minimalista formájú, antiszínházi gyökerekből születő analitikus antifilmjében, a tér-idő érzetét, radikális folyamatossággal oldja meg. Üres tér és statikus képkomponálás párosul nagyon hosszú, olykor 10 perces jelenethosszal. A filmet modellszerű színészi játék jellemzi, ami a szereplők között megszünteti az interakció érzetét, mintha csak szenvtelen stílusú monológokat mondanának. Tehát elfedi a lelkiállapotok leírását, aminek következtében a cselekvések szimbolikus gesztusokká redukálódnak. Ez a valóságtól elidegenítő stilizáció pedig teátrális hatást kelt. KAB szerint Fassbinder alkotásainak legjellegzetesebb stílusvonása is ezzel a „színpadias műviség”-gel jelölhető a legpontosabban, mert „célja az, hogy a személyes viszonyok elvont ábrázolásához jusson el”.

A FILM ELŐZMÉNYEI: A II. világháború után az összedőlt német filmgyártás radikálisan szembefordul a nemzetiszocialista, azaz a népies heimatfilmmel. A német első generációs Autorenfilm (szerzői film) fiatalabb, lázadó filmesei erkölcsi-esztétikai tiszta lapot hirdetnek, „apátlannak” kiáltják ki magukat és visszanyúlnak az avantgárd szelleméhez. 1962-ben az oberhauseni VIII. Nyugatnémet Rövidfilmnapokon Alexander Kluge filmrendező moderálásával konferenciát tartanak a Papa mozija halott! címmel és 26 – többnyire müncheni – filmes aláírásával megjelenik az Oberhauseni Nyilatkozat melyben olyan szabad filmgyártást szorgalmaznak, ahol az alkotók a gazdasági és politikai nyomástól függetlenül, lehetőséget kaphatnak elképzeléseik megvalósítására. Ez a 1968-ig terjedő kísérleti időszak, többségében sikertelen alkotásokat szül – egyik kivétel: A. Kluge, Búcsú a tegnaptól, 1966. A német „fiatal film” gyakran tudósítás jellegű, szereplőitől nagyobb távolságot tartó, olykor túl szigorú, ironikus és tiszteletlen. A rövidfilmekkel debütáló „oberhauseni” fiatalok játékfilmjeire a szociális érzékenység és a dokumentarizmus jellemző, de a „szabadság felé induló hősök mintha a semmibe tartanának„. (RUPRECH) A magát elveszettnek érző generációban egymásnak feszül a jelen szabadságérzete és a bizonytalan jövőkép. Témáik fókuszában egész más részletek hangsúlyosak, mint a francia új hullámosoknál.  Problémafelvetésük az NSZK társadalmi kérdéseihez kötődik. Szereplőik a dolgozó középosztály tagjai, többször értelmiségi gyökerekkel. Megjelenik az osztályok közötti feszültség, a „felső osztály pökhendi közönye”, a kelet-németek helyzete. 1968-ra a mozgalom pályakezdő alkotóinak a többsége lemond filmrendezői álmairól. De mivel a kultúrpolitika továbbra is pénzeli a német filmművészet felvirágoztatását, különösen a független filmet, ezért új alkotók jelennek meg, akik sikerrel tudják felépíteni, új álláspontra helyezett alkotásaikat. Megszületik az NSZK-ban egy új, erőteljes filmművészet, a „német újfilm”, mely stílusában és témáiban is eltér a fiatal német szerzők munkáitól és minden korábbi mozgóképes tapasztalatot felhasználva (Hollywood zsánerei, európai új hullámok, német kommerszfilm) alkotja meg saját szerzői filmjeit. A német újfilm fő alkotói: Werner Herzog, Wim Wenders és közepén Rainer Werner Fassbinder.

 

Leave a Reply

Your email address will not be published.