Kurbli Filmklub: Ingmar Bergman-Tükör által homályosan
Szabadka/2021.11.24.
Ingmar Bergman: Tükör által homályosan (Såsom i en spegel) svéd filmdráma, 1961., 87 perc
„Bergmant tükör által homályosan látjuk; azt hisszük, korszakos filozófusa a filmművészetnek, pedig a teória sohasem érdekelte, a szeretet hiányáról viszont mindent tudott.”
Kovács András Bálint
A francia új-hullám Ingmar Bergmant, mint Robert Bressont saját mesterének tekintette, viszont Bergman első igazi új-hullámos filmje csak 1961-ben készült el. Ez a Tükör által homályosan, mely az európai modern korszakban született zárt szituációs drámák kimagasló példája. Az átmeneti stílusjegyeket mutató filmben a transzcendens természet és a – korábbi alkotásokban hangsúlyosabb – erkölcsi erővel bíró szereplők közötti interakció fokozatosan megszűnik.
A táj (Ettől a filmtől kezdve Bergman 1973-ig kb. az összes természetben játszódó filmjelenetét Faro „kihalt” szigetén forgatja.) elveszíti egzotikus, idillikus, telített és teremtő jelentését. A kiüresített, elidegenített, közönyös természet látványában primer motívumok funkcionálnak, olykor kifejezetten expresszív, szimbolikus és drámai hatások mentén, „a környezet vizuálisan tartalmazza vagy ábrázolja a szereplők között kibomló drámát” –, és az elhagyatott és szeretetlen szereplők neurotikus, szenvedő lelkiállapotát. Ahogy erősödik a modern „expresszív minimalizmus” hatása, Bergmannál a feszült és drámai premier plánok használata egyre tudatosabb lesz, „ami a többi motívum (táj, emberek) szélsőséges redukciójából adódó kifejezéstelenség kompenzációjának tűnik.” És ettől a filmtől kezdve válik egyre kevésbé felismerhetővé Bergmannál a külső környezeti és a belső lelki/tudati táj különbsége.
KAB újabb kutatásaira támaszkodva viszont a Tükör által homályosan értelmezését félrevitte a marketingfogás miatt kitalált pszeudo-trilógia álcája. E szerint, Bergman lírai művei: a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend, az Isten tematika miatt rendeződnek trilógiába, amit a szerző rendező magánéletének ismerete is alátámaszt, miszerint gyűlölt apja lelkész volt. A köztudottan neurotikus Bergman nyilatkozataiban továbbá elmondja, hogy terápiajellegű rendezéseiben traumatizált gyermekkorát igyekezett gyógyítani. Mára többé-kevésbé, a kialakult diskurzusok mindkét pólusán találhatunk igazságokat, de KAB 2018-as felülértelmezése reálisabbnak tűnhet. „…sohasem kötődtem semmilyen ideológiához. Képtelen vagyok erre. Számomra semmi ilyesmi nem létezik. … A dolgokat illető alapvető nézetem az, hogy semmilyen alapvető nézetem nincs a dolgokról. A rendkívüli dogmatizmusból indultam, és az életet illető nézeteim fokozatosan szertefoszlottak.” (Bergman on Bergman, 17. o.)
„Bergman egyáltalán nem hitt Istenben, és Isten félelmetes és undorító hatalom alakjában jelent meg számára, ahogy ezt Karin, a Tükör által homályosan hősnője esetében látjuk. Az Isten kérdésével foglalkozó filmek egyetlen kivétellel – Szűzforrás (1959) – valójában a halálfélelemről és a szeretethiányról szólnak. Aztán azon a kérdésen, hogy vajon Isten a szeretet vagy a szeretet az isten (Tükör által homályosan), gyorsan túl is lépett, mivel őt elsősorban a szeretet kérdése érdekelte, nem Istené.”
„Bergmannál az arcközeli nem egyszerűen a kifejezés fokozását szolgálja …, hanem nála magán az arcon játszódik le a dráma. Nála az arc »színpad«, ahol az események lezajlanak, … maga a belső lelki folyamat játszódik le az arcon,” ez adja Bergman erejét és mivel technikai újításai nincsenek, ezért is utánozhatatlan. Tehetségéhez hozzátartozik a színházi tevékenységéhez is köthető, színészeivel való gazdag és szuggesztív kapcsolata, „… ez nem esztétikai titok, hanem pszichológiai. … Bergman volt a nagy szerzők között a legszemélyesebb, a legkomolyabb és a legkevésbé pózoló. Önmaga és mások iránti lelki kíméletlensége nem ismert határokat sem a művészetében, sem az életében. … Ahhoz, hogy valaki Bergmant kövesse, az önkímélet és önsajnálat utolsó szikráját kell kiirtania magából, és ez nem stilisztikai kérdés.”
