Kurbli Filmklub: Joshua Oppenheimer-Az ölés aktusa
2025.01.22./Szabadka
Joshua Oppenheimer: Az ölés aktusa (The Act of Killing), 2012 amerikai dokumentumfilm, 115 p.
Joshua Oppenheimer amerikai dokumentumfilm-rendező kockázatos vállalkozásba kezdett. 2005 és 2011 között Indonéziában forgatott, ahol ekkorra nyugdíjas korba értek azok a még mindig hatalmukat gyakorló, gyalázatos tetteikre büszke gengszterek – ez a szó ott azt jelentette: „szabad emberek”. A rendhagyó dokumentumfilm készítői megszegnek egy fontos etikai szabályt: bár látszólag tiszteletben tartják házigazdáikat, valójában átverik a diktatúra csatlósait – méghozzá nem is akárhogy.
Bevonják őket Az ölés aktusa elkészítésébe, így saját magukat alakíthatják a rezsim büszke győztesei. Oppenheimerék elhitetik velük, hogy az újra eljátszatott, koreografált, dramatizált jelenetekre épülő filmet őértük, véres forradalmuk emlékének dicsőítésére készítik. Ezzel szemben sikerül bemutatniuk, ahogyan bűneikkel szembesülnek a tömeggyilkosok.
A számtalan díjjal kitüntetett Az ölés aktusa ez idáig láthatatlan pontjait tárja fel egy harmadik világbeli – mai szóhasználattal: fejlődő – ország bűnös, felelőtlen hatalomgyakorlásának, és intim közelségből leplezi le kifejezetten hiú és ostoba vezetőit. Oppenheimer a Pancasila Ifjúság félkatonai halálosztagának egyik tagját és bűntársait követi nyomon – azokat, akik részt vettek a 20. század egyik legkevésbé tanulmányozott és emlegetett népirtásában. A gyilkosok rendkívüli szemszögéből tárul elénk az 1965-től kezdődő kivégzéssorozat, amely több százezer (más becslések szerint akár 2,5 millió) kínai, etnikai kisebbséghez tartozó és szakszervezeti tag meggyilkolásával járt.
A film fő jelentősége abban áll, hogy Indonéziában elkezdődhetett az addig elhallgatott téma kibeszélése. 2013-ban az indonéz kormány – immár nemzetközi nyomás alatt – először volt kénytelen nyilvánosan elismerni, hogy az 1965-ös események emberiség elleni bűntettnek számítanak, nem pedig hősies önfeláldozásnak, ahogyan azt addig az indonéz iskolákban tanították.
(Chris O’Falt, The Hollywood Reporter)
A. O. Scott, a The New York Times írója jegyzi meg, hogy az emberi kegyetlenségekről szóló filmek általában az áldozatok, túlélők vagy ellenállók szemszögét követik. A halottak megemlékezést követelnek, az élőknek pedig szükségük van bátorító történetekre a hősiességről és a kitartásról. A nézők többnyire szívesebben azonosulnak az ártatlanokkal, a szerencsésekkel és a bátrakkal, semmint az emberiség elleni bűnök szörnyű, de mégis emberi elkövetőivel. … Oppenheimer filmje behatol a bűnösök elméjébe és motivációiba, és megmutatja a gonosz ismerős-banális arcát. …
Oppenheimer több ízben is elmondta, hogy az indonéziai forgatás élménye számára olyan volt, mintha 40 évvel a második világháború után Németországba utazott volna, és ott még mindig a nácikat látná hatalmon.
Szász Csongor
