Kurbli Filmklub: Mohsen Makhmalbaf-Gabbeh
Szabadka/2023.04.18.
Mohsen Makhmalbaf: Gabbeh (گبه) , iráni filmdráma, 1996, 72 perc
„Az élet szín. A szerelem szín. Az ember szín. A nő színes. A gyerek színes.”
Mohsen Makhmalbaf az iráni mozi új hullámának megalapítója. Irán ma talán legfontosabb filmrendezője. Minden munkáját betiltották, és tilos a nevét említeni vagy akár rájuk hivatkozni a médiában. Az 1996-os Gabbeh költői filmtrilógiájának első darabja (kritizálták a szúfizmus, az iszlám egyik misztikus formájának bemutatása miatt és mert főszereplője nő) a női vágyakról mesél, egy ősi történetet elevenít fel a híres perzsa szőnyegről, a színes film nagyszerű nyelvén. A Gabbeh a vizuális effektek helyett a filmnyelv alapvető kifejező eszközét, a vágást ügyesen felhasználva a montázs nyelvén beszél. A dél-kelet-iráni, Gashgai-törzsbéli szőnyegszövő nomád nők és férfiak színpompás sivatagi világa tárul elénk. Gyermekek és állatok, növények és szőnyegek születéstől halálig tartó puritán és teljes sorsát míves, poétikus képek és egyszerű szavak kísérik.
A dokumentumfilmnek indult forgatás – a rendezőtől nem szokatlan módon – valami mássá változott, ami inkább szürreális és álomszerű, mint valóságos. A népmesét filmen megelevenítő alkotásban egy Gabbeh nevű gyönyörű fiatal nő látszólag kiugrik egy szőnyegből, ami egy nőt és egy lovast ábrázol. Egy idős házaspár előtt találja magát, és mesélni kezd nekik a szerelméről.
Az egyetemes történet rendkívül lírai és kissé titokzatos óda a természetről, amely a vágyat ünnepli, és szeretetteljes hódolat a mesélés aktusa előtt. De a történet szövése egyben bonyolult is, akárcsak az idős házaspár szorosan csomózott kilimje, amelyen a nagy szemű szépség Gabbeh tündököl, felejthetetlen utazásra viszi a nézőt zöldellő sztyeppéken, sziklás hegyeken és homokos sivatagokon át. A tiltott szerelem meséjében Gabbeh-t narrátorként is látjuk, aki kiforgatja az időt és kitágítja a teret, és a központi témát játékosan alakítja át absztrakt mintákká és misztikus szimbólumokká – írja 2019-ben Nikola Gocić experimentális filmes.
„Az élet szenvedélyes szeretetét, a szabadság megzabolázhatatlanságát hirdeti. … Felfrissülünk, feltöltődünk jó gondolatokkal, reménnyel. Megértjük: igazából emberi döntés, emberi elhatározás bármely életet, bármely helyzetben a legértékesebbként – művészetként – megélni.” (Tamás Amaryllis, 1999)
„Az ütem kimért, a képek líraiak, a szerkezet inkább zenéhez hasonlít, ismétlődő motívumokkal – a szövőszék ritmusával, az élet körforgásával. Valójában nem cselekmény, hanem költői narratíva… a képernyő gyakran a színek és formák lapos síkja, akárcsak a szőnyegek. … A fonal a földről származik, a juhokon keresztül. A színek a földről származnak, a növényeken és virágokon keresztül. A történetek a földről származnak, a rajta élő embereken keresztül, és a hagyományos szőnyegekbe szőtt figurális motívumokban mesélik el őket. Életük leszármazottaik népmeséjévé válik.” (Remy Dean, 2018)
„Az idő, a színek, a sorsok és a tájak változnak, összekapcsolódnak, és egy varázslatos folyamot alkotnak, amelyben ezek a szempontok meghajlíthatók, hiszen az ember fantáziájának és szenvedélyének határai az igazi döntő tényezők ezen emberek életében. … Mivel a versek és a dalok jelentik a kommunikáció központi módját, a film elbűvölő nézői élménnyé válik a nyitott elmével és szívvel rendelkezők számára, hiszen a Mohsen Makhmalbaf által alkotott képek mindkettőt kielégítik.” (Rouven Linnarz, 2018)
Szász Csongor