Kurbli Filmklub: Peter Greenaway-A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője
Szabadka/2022.12.06.
Peter Greenaway: A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (The Cook, the Thief, His Wife & Her Lover), 1989, angol krimi-dráma, 124 perc.
A filmművészetben a 80-as években kibontakozó posztmodern stílust, Európában a francia újromantika mellett az angol barokk képezte. Pap Nándor magyarázatában az angol barokk a kulturális örökségre épít. „A magas művészeteken belül a társművészeti kapcsolatokat helyezi előtérbe: a festészetet, az építészetet, a zenét.”
Képviselői a „reneszánsz kultúra felé orientálódó” Derek Jarman (Caravaggio, 1986) mellett, a „thatcheri évek társadalmának barokkos allegóriáit vászonra álmodó” Peter Greenaway (A rajzoló szerződése, 1982; Számokba fojtva, 1988). A festészet iránt érdeklődő, majd rövidfilmekkel induló Peter Greenaway ezen stíluskorszakának csúcsalkotása az 1989-ben bemutatott A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője. Viszont Aradi Zoltán az újító szándékú Greenaway-t nem poszt-, hanem neomodern rendezőnek látja. Az „elvont intellektus és a természetes vágyak kettős kötésében” alkotó walesi rendező, Aradi szerint „következetesen negligálja az újkeletűbb mitológiákat. (A Zooban ugyan egy haláleset alkalmával lemezjátszóra kerül egy régi Broadway-sláger legalább, de az egyik szereplő hamarosan megszólal: »vegyük le ezt a förtelmet«). E heti filmrendezőnk, tehát „egy pán-erotikus kéjenc, aki a csillagos égboltra is feltekintget, és épp azzal a visszatartott lélegzettel hajol régi királysírok díszmintázatai fölé, mint a húslé-tócsák fölé.”
Az emelkedett mélységeket a film nézőjére rendkívül szuggesztív hatással kifejezésre juttató Greenawaynél a statikus beállításokat megtörő kocsizó kamera nem csorbítja a film erőteljes színházi stilizációjának hatását, viszont geometrikussága fokozza az ember vizuális rendezettségre vágyó törekvését és a festményszerű enteriőrök (festői filmképei holland és flamand csendéleteket idéző rekonstrukciók) hatásosságát, amit változó jelenlétű, folyamatosan előre haladó, sőt fokozódó, fennkölt zenével „húz alá” a mester. Greenaway filmjeinek jellegzetes komolyzenei hangzásvilágát pedig az angol zeneszerző, Michael Nyman alkotta.
A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője esetében, a következetes színhasználat az átalakulás metaforája. A film fő színtere egy előkelő francia étterem, ahol a külső éjszakai helyszín, a vendéglő hátsó kijárata „baljós” sötétkék. A piros az ebédlő, amely Spica, a „falstaffi férfi szereplő” tolvaj haragjának és helytelen viselkedésének helyszíne, ahol a férj asztala mögött ott függ – a feleségverő hírében járó – Frans Hals hatalmas kompozíciója is, a Szent György lövészegylet tisztjeinek lakomája. A konyha halványzöld színű, ami a helyzettől függően rendezettről kaotikusra változtatja minőségét. A fürdőszoba mennyei fehér. A kényelem és a megnyugtató biztonság színtere. Továbbá az étterem belsejének stilizált ábrázolása az emberi test anatómiájához hasonlít. A színes ételek is az átalakulás metaforájaként működnek. De a rendező a színekkel statikus vagy dinamikus tulajdonságokat ad a karaktereknek is. Az ördögi tolvaj, a helyzetet a háttérből bölcsen kontrolláló cinkos szakács, a hervadozó, de magára találó feleség (Helen Mirren) és a kifinomult, de elvont könyvmoly fásultságában merev szerető, mind Greenaway „szerelmi horror-mesedrámájának” karakterei, akik szeretnek szabályokat megszegni és gyönyörkeltően túllépni erkölcseiken. Ez az erőteljes átalakulás pedig Greenaway barokkos korszakában a férfiakkal szemben álló nők bátorságát dicsőíti.
És, hogy mennyire abszurd és giccses Peter Greenaway botrányos fogadtatású filmje, és hogy ez most jó-e vagy sem, ki-ki döntse el maga, a Filmklub beszélgetésen a vetítés után!
Szász Csongor